Részlet a Hetedik fejezetből
***
Hangos madárcsicsergés ébresztette az amarani fiatalokat és a törpét. (...)
Miután megmondták udvariasan Edgarnak, hogy szeretnének kicsit négyen maradni, és a törpe elment sétálni, összeültek. És komolyan elkezdtek gondolkodni.
De nem sokra jutottak. Egy idő után már idegesítette őket, hogy semmi nem jut eszükbe, hogy semmit nem tudnak kiötölni, úgyhogy egy rövid szünetet tartottak. Nora és Zoey elmentek sétálni, Danny lement a patakhoz felfrissülni, Lizz pedig tett egy kört repülve, hogy megkeresse Edgart.
Sárkányként más törvények voltak. Ilyenkor inkább állatként viselkedtek, mint emberként. Felerősödtek az érzékszervek, és a vadászösztön is felszínre került.
Lizz csak úgy suhant a levegőben. Nem igazán számított a gravitáció, most repült. Zöld pikkelyeiben tükröződött a Nap fénye, s szárnyának hártyáján keresztül átsütött. Szemei a mezőt vizslatták. Miért nem Nora jött őt megkeresni?
Pár percig még szemei a réten legelésztek, amikor meglátta a törpét. Sokkal nehezebb volt őt megtalálni, mint egy embert, mivel sokkal kisebb volt.
Lizz zuhanó repülésbe kezdett, célba véve az Edgar előtt lévő egy négyzetmétert. Már nemigen koncentrált a repülésre, hiszen azt csukott szemmel is megtudta volna csinálni. A repülés a sárkányok vérébe van kódolva, csakúgy, mint a sellőknek az úszás. Így a lány (sárkány) mást is észrevett.
- Szia! - köszönt a lány.
- Ó, megyünk? - kérdezte a törpe, de Lizz már nem nézett rá.
Feltekintett az égre, mert már amikor repült érezte, hogy van valaki mögötte. És jól sejtette.
A látóhatár szélén egy tűzpiros pont jelent meg az égen. Ahogy közeledett Lizzék felé, annál jobban ki lehetett venni a formáját. Egy madár volt, körülbelül páva nagyságú. Egy pávához is hasonlított;szépsége határtalan volt, s hosszú farktollai ezt még jobban kihangsúlyozták.
Aranysárgától a vörösig minden színárnyalat megtalálható volt a tollában, s a Nap fénye csillogott rajta. Szeme fekete volt, mint az éj.
Ez egy főnix volt. Szárnyait kitárta, úgy közeledett lassan az égen. S amikor közel ért Lizzékhez kinyitotta csőrét és hangot adott ki. Nem csiripelt, mint egy pacsirta, nem is krákogott, mint egy varjú. Az ő hangja teljesen más.
Két színe is volt. A mélyebb hangszín lágy volt és kellemes, szívhez szóló. Ám volt benne egy magas él is, egyféle határozottság, ami még tekintélyesebbé tette a főnixet. szeme csillogott egy pillanatra.
Az égen tovább repült, s egy pici piros pontként tűnt el a horizontról.
A hőmérséklet visszaesett normálisra.
Lizz némán meredt az égre, a kék égre, ahol az előbb még a főnix szeme rájuk csillogott. Talán még kacsintott is, gondolta.
Valaki megkocogtatta a kezét.
Lizz tekintete Edgarra esett.
- Jól vagy? mehetünk?
A lány némán bólintott.
Egy hang nélkül átváltozott azzá a gyönyörűséges, zöld vaddá, aki ott lakozott benne, s Edgar könnyedén felugrott a farkára, felmászott a hátára. Egy jó nagy tüskébe kapaszkodva elindultak visszafelé.
***
Bevezető
H
|
árom nyolcadikos lány ült az iskolaudvar egyik padján. Beszélgettek.
Az iskolaudvart sok, örömtelien játszó gyerek töltötte el. A fák és bokrok szép és természetes zöld környezetté tették az iskolának e forgalmas részét.
De nem csak az udvar volt csinos. A három lány is sugárzóan szép volt. Az egyikük neve Nora Wavel volt. Bátortalan, félénk, de mindig vidám. Vállát verő szőkés-barnás haja csillogott a napfényben. Egy kopott zöld padon ücsörgött. Mellette ült barátnője, Alizia Scott, akit társai csak Lizznek neveztek. Ha azt mondom, ami a szívén az a száján, mindent elárulok. Neki tiszta szőke haja volt és kifürkészhetetlen zöld szeme. Enyhén hippi személyiség. A harmadik lány, aki szintén a padon foglalt helyet, Zoey Archukan, aki Brazíliából származott. Bölcs és kitartó, a szótárában nincs olyan szó, hogy feladás, reménytelen és rokonszavai az előzőknek. Gyönyörű szép csokoládé barna haja volt, kicsit sötétebb, mint bőre. Ő is vékony lány volt, akárcsak Lizz és Nora. Magasságuk különbözött: Zoey volt a legmagasabb, aztán Lizz és Nora. Öltözékük egyszerű volt, átlagos, mint más diákoké.
A tanulásról beszélgettek. Nem tartoztak a kitűnőek közé, de jó képességűek voltak. Már csak három hét volt az iskolából; a tesztek és dolgozatok időszaka. A kisebbek tanítónői kirándulásokat, játékos programokat szerveztek a kicsiknek. De persze nekik, a nyolcadikosoknak még tanulás és dolgozatírás volt ebben a három hétben.
A három lány között a most kiadott házi dolgozat volt a téma.
- Tehát akkor hárman egy ezer szavas házi dolgozatot kell írjunk egy olyan témakörben, amit mi döntünk el, de biztos, hogy azt tanultuk 5.-8. osztályban. Még mindig nem hiszem el, hogy Mr. Erlan ezt adta! - foglalta össze a dolgokat Lizz, felpattanva helyéről.
- De bizony, ezt adta. Plusssz… - nyújtotta a szót Nora – egy könyvtárban kell kutakodnunk. Szerintem az itteni megfelel.
- De még azt sem tudjuk, miről írunk. – figyelmeztette Norát Lizz.
Zoey, aki eddig csak a távolba révedt, megszólalt:
- Mit szólnátok, ha a görög és római istenekről írnánk? Az kitenne, talán többet is, mint ezer szót.
- Ez jó ötlet, Zoey! – díjazta Nora az ideát.
Lizz Erlan két szidása közben mondta:
- Igen, igen ez jó lesz.
Aztán csöngettek. Utolsó órájuk biológia volt. Felsiettek a tanterembe, észre sem véve, hogy a pad mögött, amelyiken ültek, egy bokor van, és két meredő szem őket bámulta. Aztán arra végképp nem gondoltak, hogy ehhez a két szemhez két fül is tartozik, ami kihallgatta őket. És hogy ehhez társul egy agy, ami máris kombinálni kezdett…
***
Éjszaka közepén egy sötét alak jelent meg egy épület előtt. Csak az aki, úgy ismerte még sötétben is a Sugarway lakótelepet, mint a tenyerét, csak az tudta, hogy a könyvtár előtt áll ez az alak. De mivel senki – főleg nem olyan, aki gyakran jár könyvtárba - nem volt ott, ez a sötét alak nyugodtan járkálhatott fel és alá, senki kutyája nem szólt rá.
Az utca két oldalán lámpaoszlopok voltak. Az idegen felemelte a kezét, és alig hallhatóan ennyit súgott: - Non lumen!
Erre a néhány szóra tőle száz méter sugárban minden lámpaoszlopnak kialudt a fénye. Így most már senki semmit sem látott.
Kivéve a sötét alakot. Ő olyan otthonosan mozgott a könyvtár udvarában - és bent is -, mintha minden délutánját ott töltötte volna. Megint néhány szó morgásával kinyitotta a könyvtár ajtaját és belépett. A riasztó meg se nyikkant.
A hatalmas, háromemeletes könyvtár ijesztőnek tűnt volna a sötétben, az óriási, padlótól plafonig érő polcszekrényekkel. Ám az idegen észre se vette ezeket a tényezőket. Elindult az egyik földszinti szekrény felé, ami nem messze volt a saroktól.
Végre odaért. Tarisznyájából kivett egy fénylő könyvet, és egy másik mögé dugta. Néhány polccal lejjebb, pár könyv közé néhány régi pergamenlapot tett, ami teli volt régies kézírással.
Aztán kiment, néhány szóval bezárta az ajtót és az udvar kapuját. Még egyszer szólt és az utca visszanyerte eredeti fényét.
Néhány perc sétával a parkban termett, odament két fához, amiknek a törzse között átfért egy ember.
Kézfején díszelgő gyűrűjét felmutatta, az opálkéken kezdett világítani, csakúgy, mint szíve mellett valami. Majd átment a két fa törzse között és eltűnt, mintha a szél fújta volna el minden egyes sejtjét.
Részlet a Negyedik fejezetből - Felbukkan a rossz
***
Négy alak kuporgott egy sötét
szobában.
- Értitek? Meg kell keresni
azokat a rohadt elemeket és azt a gyűrűt! – kiabált három gyerekkel egy nő.
- Igen, de… öhm… Mandrahgora? –
kérdezett a lány.
- Még mindig a királynő vagyok,
Walerine, ne felejtsd el, kivel beszélsz! – ordított a nő.
- Elnézést – húzódott össze egy
kicsit Walerine, de flegma testtarását meghagyta – de hol a francba keressük?
- Walerine! – szólt rá az egyik
fiú.
- Fogd be a szád, Python! Választ
várok az anyádtól, te pedig belebeszéltél. – válaszolt a lány.
- Honnan tudnám, édes Walerine? –
mondta Mandrahgora királynő, de szavai egyáltalán nem hangzottak szépeknek. –
Castan, te mit mondasz? – kérdezte, bár nemigen adott senki szavára.
A másik fiú a gondolataiba
burkolódzott, és most, hogy hallotta a nevét felébredt.
- Semmit. Megyünk, megkeressük,
azt szevasz.
- Jaj, édes istenem! Ha tudná
apád, a Sötét Birodalom hadvezére, hogy ilyen csapnivaló fia van! Castan! Ne
felejtsd el, hogy Banas unokája vagy, annak az embernek, akire a Birodalom a legbüszkébb!
Úgyhogy bizonyítsd, milyen családból származol! – ordított.
- Rendben, királynő.
- Helyes. – mosolyogni próbált,
de Mandrahgorától csak a vicsorgásra telik.
- Anyám… - lépett be egy
harmadik, kisebb fiú a sötét lyukba.
- Menj el, Rigin – szólt Mandrahgora.
- De…
- Húzz el, öcsi! – kiáltott
Python.
A fiú engedelmesen távozott.
- Minden érthető?
A három alak a sötétben
bólintott.
- Rendben. Menjetek aludni.
Walerine, te pedig indulj. Még az éjszaka alatt Amaranba kell érned.
- Úgy lesz királynő.
Részlet az Első fejezetből
***
De jó a papának, gondolta Nora, neki csak 9-re kell beérnie az irodájába!
Nora apja az egyik híres tévécsatornánál dolgozott és egy késő délutáni
műsorért volt felelős, tehát nem volt szükséges, hogy már reggel fél hétkor az
alkalmazottaknak dirigáljon.
- Szia, Nora!
Csini az új ruhád! – hallotta Nora az ismerősen gúnyos hangot a háta mögül – A
szemétdombon turkáltad, vagy egy hajléktalantól kérted kölcsön?
Nora
megfordult és nem csodálkozott: Vanessa McCaney állt előtte. Szőke nősen
nevetett a saját viccén.
Harag ébredt
Norában, bár tudta, nem szabad azt mutatnia, hogy ideges. Eközben a gondnok épp
egy festékekkel teli polcszekrényt tolt valami guruló szerkezeten. Próbálta
betolni a műhelybe, aminek bejárata nem messze volt Vanessától. Bárcsak az összes festék McCaney-re borulna!
És ekkor csoda
történt. A szerkezet, amelyiken a festékek voltak, elakadt és az összes festék
kiborult – egyenesen Vanessa McCaney-re!
- Ááá! – ijedt
meg Vanessa. Amikor látta Nora önelégült arcát, ezt mondta neki:
- Te voltál,
te… boszorkány! – aztán halkan ezt mondta – Az új ruhám, a szép szőke hajam! –
és sírva hazafutott lefürdeni és hajat mosni.
- Ez szép
volt, öcsém! – dicsérte Lizz Norát, és hátba veregette. – Hogy csináltad?
- Nem… nem
tudom! – fakadt ki Norából – Csak azt kívántam, bárcsak rádőlne, és, és
megtörtént. Pusztán a véletlen műve, nem csináltam semmit! – most már ő is
mosolygott az egészen.
***
Részlet a Második fejezetből
- Zoey, biztosan ez volt az? - kérdezte Nora aggódó arckifejezéssel.
- Igen egészen biztos, még hányszor kérdezed meg?
- Jól van, na, csak én másikra emlékszem.
- Tuti ez volt. Látod? ARCANUS DRACOS. Ez volt.
- Igen, én is erre emlékszem. - vetette oda Lizz.
A vastag bőr kötéses könyven csak a cím díszelgett, s azon kívül egyetlen cetli volt. Rajta semmi írás vagy rajz. Semmi.
Nora és Lizz bólintottak. Egy... kettő... három...
A lányok megfogták a könyv borítóját és megpróbálták kinyitni. De csak próbálták. Nem sikerült. Pedig egyetlen lakat sem zárta le azt.
A könyv érintése elsőre égetett, de miután mindhárman megérintették, mintha dorombolni kezdett volna. Persze csak a fülük szórakozott.
- Most mi legyen? - tette fel a kérdést Nora, a csukott könyvre nézve. - Visszatesszük és itt hagyjuk, úgy, ahogy volt? Feladjuk?
Zoey és Lizz egyszerre ránézett Norára. Pillantásuk mindent elárult.
- Te hallottál már olyat, hogy Zoey Archukan feladja ? - morgolódott Lizz csípőre tett kézzel, majd válaszolt is. - Persze, hogy nem! Tudhatnád!
Nora, egy "Oké, oké, megértettem!" pillantás után Zoeyra nézett, aki már rég másra figyelt.
- Mi lehet ez a cetli? - kérdezte és ujjával megérintette. Abban a pillanatban hihetetlen dolog történt. Az írástalan cetlin egy apró, két soros versike jelent meg:
A könyvet csak az nyithatja,
Aki a megoldást tudja.
A lányok félhangosan olvasták egyszerre a kis versikét, és amint az utolsó betűhöz értek, fejük erősen megsajdult, s emellett a szívük mellett világított valami.
Egy röpke pillanatra elvesztették eszméletüket, de szerencsére még mielőtt egymás hegyére-hátára estek volna, újra maguknál voltak. Egymásra néztek tátott szájjal és teljesen egyszerre mondták: -Ott!
És igen, el kell ismerni, ott volt. Lizz oda szaladt és kihúzta a könyvből kilógó lapokat. Ámuldozva néztek felé. Csupa betű volt rajta. Latin betűk. Meg + és *. A sok felhalmozott írásjel együtt nem adott ki semmit értelmeset. A betűk hiába voltak egymás mellett, együtt értelmetlen szavakká váltak.
Szótlanul leültek az asztalhoz és gondolkodni kezdtek. Addig még eljutottak, hogy biztosan egy titkosírással van dolguk. De megfejteni, nem tudták.
Aznap ritka csúnya idő volt. Főleg akkor, estefele. Hirtelen mennydörgött egyet és villámlott. Nora, Zoey bal oldaláról felnézett és az ablakban egy árnyékot látott. Egy hosszú sikoly... és utána semmi... csak a halálos csönd...
***
Részletek a könyvből - A három lány első találkozása a jövendőbeli fiújukkal
~ Lizz és Danny ~
A könyvtár ajtaja kinyílt, de ahonnan ők ültek nem lehetett látni, hogy ki jött be. Az ajtó nyikorgott, a hangok alapján még nem csukták be. Aztán azt is lehetett hallani, hogy Ms. Murmare feláll, és az ajtóhoz csoszog, ami most hirtelen becsapódott. Ezután Ms. Murmare morgott valamit:
- Mi a fene…?
Akkor… senki nem jött be? Gondolták, ám ekkor megjelent egy fiú. Magas, izmos, jóképű, jólfésült hajjal. És ki volt? Nem pont Lizz álompasija?
(…)
Danny odasétált a belépett a körbe. Leült a Professzor mellé, így a lányokkal szemben volt. Kezet fogott a Professzorral.
(…)
Ezután Danny Lizz felé fordult. Tökéletes fogsorát rávillantotta: - Danny.
- Lizz – mondta legyűrve izgulását és (fölösleges?) félelmét. Danny vigyorogva válaszolt:
- Tudom.
Még mindig fogták egymás kezét. Nem akarták elengedni. Lizznek bizsergett a bőre. Danny csak mosolygott, majd a millió percnek tűnő másodpercek után csak ennyit mondott:
- Örülök, hogy végre megismerhetlek.
Lizz elengedve Danny kezét, lehajtott fejjel válaszolt: - Én is.
~ Nora és Ena ~
- Kézcsók a hölgyeknek!- köszönt Ena és úgy is tett, ahogy mondta – Remélem veled ma még találkozok! – Norára kacsintott kék szemével, amibe egy göndör, szőke tincs lógott bele.
- Majd eldől – mondta sejtelmesen Nora, de egyáltalán nem tetszett neki Ena.
Túl magabiztos. Elkényeztetett. Önelégült, undorító kis fickó.
(…)
A reggeli további része kellemesen telt. Alyxise közelebbről is megismerkedett Norával Lizzel és Dannyvel. Míg Nora egyedül volt, Ena addig cserélgette a helyeket, míg mellette nem volt.
- Zavarhatok? – kérdezte.
- Soha. – mondta makacsul és barátságtalanul Nora másfele nézve.
- Csak szólni akartam, hogy ma még hivatalos vagy nálam egy táncra. – óvatosan megérintette Nora kezét, mire a lány hirtelen megfordult és Enára nézett. A két pár szem egymásba fúródott. Együtt kavarogtak egy érzelem örvényben.
~ Zoey és Giovanni ~
Bánatos tekintetét a földről felemelte és nyújtózkodott egyet. Valamit ügyesen sikerült is levernie egy másik standról.
- Jaj, bocsánat – fordult meg és fel akarta venni a különleges dobozt, ami a földön hevert. Ám amikor leguggolt, hogy fölvegye, az egyik vásárló is érte nyúlt. A keze pontosan Zoey kezére ért. Egymásra pillantottak. Zoey úszott a fiú barna tekintetében. Napsütötte bőre volt és fekete haja. Kinézetre olasz volt. Csodálva bámult az olasz fiú Zoey gyönyörű arcába.
Néhány pillanatig Zoey nem gondolt semmire, csak a fiú gyönyörű pillantására. Aztán hallotta a nevét.
- Zoey! – szólította türelmetlenül Lizz a barátnőjét.
- Zoey… - suttogta az idegen fiú gyönyörködve. Felfedte újabb oldalát: sugárzó fehér fogsorát.
Hirtelen egy röpködő vörös hajkorona zavarta meg a képet.
- Giovanni! Gyere már! – egy vörös hajú lány nyúlt a fiú karja után olyan hirtelen mozdulattal, hogy a kabátjáról leesett egy fémgomb. Miért volt rajta kabát? Pedig egyáltalán nem volt hideg. Lizz gondoskodott róla, hogy kellemes idő legyen.
- Megyek, Walerine… - mondta a fiú és felállt. A vörös hajú lány magával húzta úgy, hogy a fiú hátra se tudott nézni Zoeyra.
- Giovanni… - suttogta Zoey aztán felébredt hirtelen, mert Lizz megrázta a vállát.
- Hahó! Föld hívja Zoey Archukant! Miss Love, elolvad a fagylaltja.
