Iskola

Már túl is vagyunk az első iskolai héten. Nem mondom, hogy könnyű volt, hiszen máris elkezdtünk gyakorolni mindenfélére; a dolgozatokra, felelésekre és főleg a felvételire és az angol nyelvvizsgánkra.
A napi teendők miatt nemigazán írtunk sokat, de jó hír, hogy rengeteg dolgot megbeszéltünk a könyvel kapcsolatban, és biztosan mondhatom, hogy izgalmas lesz! A történet kitalálásának utolsó fázisában vagyunk, már csak a Happy End-et kell kitalálnunk és kész lesz a történet. Ám leírásban még ehhez képest kicsit le vagyunk maradva, de szeptember közepén mindig szokott jönni a " most kell könyvet írni " érzés, és onnantól semmi se állíthat meg minket, se töri óra, se ebéd, se a kifogyott toll. Ez biztos, a szeptember eleje nálunk mindig ilyen "álmos" szokott lenni, de ennek hamar vége lesz. És akkor csak úgy jönnek majd a szavak!

Addig is egy részletecske.

***

De jó a papának, gondolta Nora, neki csak 9-re kell beérnie az irodájába! Nora apja az egyik híres tévécsatornánál dolgozott és egy késő délutáni műsorért volt felelős, tehát nem volt szükséges, hogy már reggel fél hétkor az alkalmazottaknak dirigáljon.

- Szia, Nora! Csini az új ruhád! – hallotta Nora az ismerősen gúnyos hangot a háta mögül – A szemétdombon turkáltad, vagy egy hajléktalantól kérted kölcsön?

Nora megfordult és nem csodálkozott: Vanessa McCaney állt előtte. Szőke nősen nevetett a saját viccén.

Harag ébredt Norában, bár tudta, nem szabad azt mutatnia, hogy ideges. Eközben a gondnok épp egy festékekkel teli polcszekrényt tolt valami guruló szerkezeten. Próbálta betolni a műhelybe, aminek bejárata nem messze volt Vanessától. Bárcsak az összes festék McCaney-re borulna!

És ekkor csoda történt. A szerkezet, amelyiken a festékek voltak, elakadt és az összes festék kiborult – egyenesen Vanessa McCaney-re!

- Ááá! – ijedt meg Vanessa. Amikor látta Nora önelégült arcát, ezt mondta neki:

- Te voltál, te… boszorkány! – aztán halkan ezt mondta – Az új ruhám, a szép szőke hajam! – és sírva hazafutott lefürdeni és hajat mosni.

- Ez szép volt, öcsém! – dicsérte Lizz Norát, és hátba veregette. – Hogy csináltad?

- Nem… nem tudom! – fakadt ki Norából – Csak azt kívántam, bárcsak rádőlne, és, és megtörtént. Pusztán a véletlen műve, nem csináltam semmit! – most már ő is mosolygott az egészen.

***

Egy idézet nektek:

Az ember halad botorkálva is, nem olyan jól, mintha nem botorkálna, lassabban persze, de halad.
Samuel Beckett

Nyár

Mindjárt itt a nyár vége. De kár! Imádtam ezt a nyarat! És, ahogy a szavazásból láttam, nektek is jól telt! :) Néhány nap és megkezdődik utolsó évünk Edinával az általános suliban. Remélem ez az év is sok meglepetést tartogat!
Így a nyár végére kicsit elkeseredtem. Még ennek az évszaknak az elején megfogadtam, hogy augusztus 31-re készen leszek 260 oldallal. Nos, 11 oldal maradt addig, és én hiszem, hogy ebben az utolsó két napban még sikerülhet annyit megírni. Szurkoljatok!
Tudjátok milyen nap volt tegnap? A fotográfia napja. Erről a  szóról csak nyereményjátékunk jut szembe, amelyre oly kevesen jelentkeztetek, de nem baj, majd legközelebb. Kicsit csalódott vagyok. Így, szavazás nélkül egy képet láthattok majd, és ez lesz természetesen a Hét képe is két hétig. Az ősz első heteiben nézegessétek ezt a képet, és hűsöljetek! Gondoljatok a nyárra!
Remélem tetszik, amit az általunk kreált világról olvashattok. A leírást és térképet mindig találhattok majd a Fantáziafölde nevű modulnál. :) Kattintsatok oda, mert most Westingul is felkerül!
Nos, mit szóltok a dizájnunkhoz? Valószínűleg, ez marad mindig, kivéve, amikor valamilyen ünnep van, akkor majd "felöltjük ünnepi ruhánkat". A képet, a fenyvessel és a házikóval én fényképeztem. Ezen a helyen kirándultam Erdélyben. Gyönyörű volt! Ha tehetitek, ti is látogassátok meg Erdély hegyeit! :)
Most, egy részletet is kaptok, amellett, hogy Westingulról is olvashattok.

***

Éjszaka közepén egy sötét alak jelent meg egy épület előtt. Csak az aki, úgy ismerte még sötétben is a Sugarway lakótelepet, mint a tenyerét, csak az tudta, hogy a könyvtár előtt áll ez az alak. De mivel senki – főleg nem olyan, aki gyakran jár könyvtárba - nem volt ott, ez a sötét alak nyugodtan járkálhatott fel és alá, senki kutyája nem szólt rá.

Az utca két oldalán lámpaoszlopok voltak. Az idegen felemelte a kezét, és alig hallhatóan ennyit súgott: - Non lumen!

Erre a néhány szóra tőle száz méter sugárban minden lámpaoszlopnak kialudt a fénye. Így most már senki semmit sem látott.

Kivéve a sötét alakot. Ő olyan otthonosan mozgott a könyvtár udvarában - és bent is -, mintha minden délutánját ott töltötte volna. Megint néhány szó morgásával kinyitotta a könyvtár ajtaját és belépett. A riasztó meg se nyikkant.

A hatalmas, háromemeletes könyvtár ijesztőnek tűnt volna a sötétben, az óriási, padlótól plafonig érő polcszekrényekkel. Ám az idegen észre se vette ezeket a tényezőket. Elindult az egyik földszinti szekrény felé, ami nem messze volt a saroktól.

Végre odaért. Tarisznyájából kivett egy fénylő könyvet, és egy másik mögé dugta. Néhány polccal lejjebb, pár könyv közé néhány régi pergamenlapot tett, ami teli volt régies kézírással.

Aztán kiment, néhány szóval bezárta az ajtót és az udvar kapuját. Még egyszer szólt és az utca visszanyerte eredeti fényét.

Néhány perc sétával a parkban termett, odament két fához, amiknek a törzse között átfért egy ember.

Kézfején díszelgő gyűrűjét felmutatta, az opálkéken kezdett világítani, csakúgy, mint szíve mellett valami. Majd átment a két fa törzse között és eltűnt, mintha a szél fújta volna el minden egyes sejtjét.

***

Egy idézettel búcsúznék.

Az emberek igen ritkán buknak el - inkább csak felhagynak a próbálkozással.

Dan Millman